Színészként kezdtem pályafutásomat, ért sok siker és épp elég csalódás. Mindenből tanultam, volt, amiből többet is, mint kellett. Bejártam Erdély és a Felvidék kulturális fellegvárait, életem pedig négyéves periódusokban változott. Éltem Sepsiszentgyörgyön, Kolozsváron, Kassán, Komáromban, egyszóval keresgéltem a helyemet a nagyvilágban. Mindig bíztam benne, hogy egyszer meg is találom. Talán éppen most, a Lakihegy Rádióban! Azon vagyok, hogy a hallgatók kellemes, vidám reggelekre ébredjenek a szürke hétköznapokon.

Egy kommunikátori képzés kapcsán a Lakihegy Rádiónál kezdetben csak gyakornokként próbáltam belekóstolni, illetve megismerkedni a rádiózás mindennapjaival, ez a vonal azonban nem volt mindig ilyen magától értetődő. Az érettségit követően ugyanis a fehér köpenyes Semmelweis Egyetemre nyertem felvételt, ám az évek teltével úgy gondoltam, hogy más területen is kipróbálnám magam, így jött a "kommunikáció". Éppen ezért később nagyon örültem, amikor lehetőséget kaptam arra, hogy riporterként tegyem magam próbára. Azóta minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy közelebb hozzam a hallgatókhoz térségünk eseményeit.

Egy verőfényes, kora őszi napon, 1986. szeptember 12-én születtem Cegléden. 21 évvel később ugyanitt, a város rádiójában kóstoltam bele a műsorvezetés rejtelmeibe és örömeibe. De ez előtt persze történt még egy s más. Ha jól emlékszem, a nagy elhatározás, hogy színész leszek, nagyjából 7 éves koromra datálódik. Tántoríthatatlan voltam, mindössze 10-11 éves koromban szerettem volna (egy rövid ideig) sebész lenni, azt is a Vészhelyzet hatására, de ez a hóbort hamar elszállt. Hosszú és rögös volt az út, de szakmámat tekintve végül színész lettem. Az élet nagy ajándékának tartom, hogy a műsorvezetés is a mindennapjaim részévé vált. Cegléden tehát bő 1 éven át ontottam a szót az éterben. Időközben lehetőségem akadt Angliában dolgozni, s végül kalandvágyból az utazást választottam. 9 hónapig mindent csináltam, csak éppen azt nem, amit szeretek, és nem mellesleg a honvágy is mardosott (persze azért világot látni pazar volt). 2010. szeptember elseje óta tartozom a Lakihegy Rádió vidám csapatába, ráadásul feleségemet is Szigetszentmiklóson ismertem meg. Ezért jó itt.

Gyermekkoromban azt hittem, Kudlik Juli leszek, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy belőle is csak egy van, és még egy olyan Petykó Ági nincs, mint én (bár névazonossággal találkozhatnak). A rádiózással a főiskolai évek alatt ismerkedtem meg Nyíregyházán. Itt tanultam meg, hogy mit jelent létrehozni valamit saját erőből. De megtanultam keményen dolgozni is, sőt csalódni, szeretni és nagyokat nevetni. A szakmai alapokat is itt sajátítottam el. Ezekből az élményekből pedig szerelem lett. Mert szeretem, amit csinálok, és ezért nagyon szerencsésnek tartom magam. A mikrofon, a potméterek, a kábelek, mind-mind rabul ejtettek. Azt hiszem, örökre! Nagy reményekkel érkeztem a Lakihegy Rádióhoz. Eddig még nem csalódtam, és szerintem nem is fogok, mert az emberek itt is olyanok, mint ahonnan én jöttem. Becsületesek, kedvesek, és szeretnek dolgozni!

Óvodásként kezdődött az egész. Az óvó nénim hírszerkesztő volt, Debrecen elsőszámú rádiójában, és egy szép nap kolléganőjével bejöttek az oviba, hogy gyerekszáj interjúkat készítsenek. Pár év múlva, a sulirádió mellett már a hajdúböszörményi rádióban vezettem műsort, majd Debrecenben voltam hírszerkesztő és műsorvezető. Egyetemi tanulmányaim Budapestre sodortak, ahol az RTL Híradóban többéves tapasztalatot szereztem. A rádió azonban, továbbra is főszerepet kap az életemben. Megmaradt a kettősség Szigetszentmiklóson is: a tájékoztatás mellett a szórakoztatást is megtarthattam, így nem csak a hírekben és a Sziget Krónikában hallhatnak, hanem az EuroExpresszben is. Ja, és az óvó nénim már kollégám, és tegeződünk természetesen?

A "társulat" alighanem legidősebb tagja vagyok, 35 év rádiós tapasztalattal a hátam mögött. Ennyi időt húztam le a "Királyi Rádiónál", mint külsős. Mindig igyekszem a maximumot nyújtani. A közönség - ez esetben a hallgató - mindig szent, ezért igyekszem mindent megtenni az Önök szórakoztatására. Most itt, a fiatalok között visszatér a régi lelkesedés, és örömmel adom át, amit tudok a szakmáról és arról a zenéről, amely 12 éves koromban fertőzött meg, s minden antibiotikum (intrika, sértés, politika) ellenére sem gyógyultam ki belőle. A régi zene (nekem az 50-es, 60-as és 70-es évek) világát idézem műsoraimban némi ismeretanyaggal fűszerezve. Remélem, munkám nem éterbe kiáltott szó, hanem "Slágeremlékek, emlékezetes slágerek".